Közismert, hogy az újvilágból Európába kerülő burgonyát nem fogadták valami jól az itt élő népek. Nem csak az jelentett problémát, hogy a krumpli melyik része ehető, de annyira íztelennek tartották, hogy a parasztok az állataikat sem etették volna vele. Ez pedig a nemzetek születésének hajnalán problémát jelentett az uralkodók számára, hisz a háborúzáshoz jól lakott katonák és népesség kellettek, a krumpli pedig hozamát tekintve ígéretes megoldásnak tűnt a problémára.
Hiába azonban minden uralkodói rendelet, hogy vessenek krumplit, a parasztok mindenütt ellenálltak.
Egy régi történet szerint II. Frigyes, porosz király volt az, aki végül megfejtette a problémát. A krumplit kikiáltotta uralkodói zöldségnek, és a saját krumpliföldjeit őriztette, ezzel párhuzamosan pedig saját udvartartásában is megkövetelte, hogy krumplival szolgáljanak fel különböző ételeket.
A fordított pszichológiai trükk megtette a hatását: a parasztok nekiálltak lopkodni az uralkodók csemegéjét, ő meg nem őriztette olyan nagyon szigorúan. Az eredményét ismerjük, a burgonya azóta is az egyik alappillére az étkezésünknek.
Közhely számba megy, hogy a nép a feljebbvalóit majmolja, a divat, az ötletek, az ízlés mind-mind fentről lefelé áramlanak. Az évszázadok során legfeljebb az áramlás mikéntje változott, no meg a társadalom alakult át a rendies elkülönülésből fogyasztói tömeggé.
Mint Girard rámutatott, az utánzás, a mimézis az emberi természet lényegi része, de a titka abban rejlik, hogy nem egyszerűen egy kétszereplős, egyoldalú játékról van szó. Az ember a modelljeit másolva alakítja saját vágyait, azt és azokat a dolgokat akarja, ami a modelljének van, hogy így hasonuljon hozzá, ez az alapállás.
A kulcs mozzanat itt a vágy, nem pedig a szükség. A krumpli minden kétséget kizáróan kielégíthette volna a korabeli európa éhségét, de az elterjedéséhez nem volt elegendő a szükség: a parasztoknak előbb vágyniuk kellett rá, mégpedig azért, mert az uralkodóik elhitették velük, hogy a burgonya számukra értékes.
De mi hajtotta ki a parasztokat az éjszakába, hogy ellopják a király eledelét? Miért kellett nekik most, miközben korábban tukmálásra, sőt, kényszerre se fogadták azt el?
II. Frigyes zseniális húzása talán abban rejlik, hogy megsejtett valamit az emberről: a vágyát a differenciálódásra. A nép elutasította a burgonyát, amikor azt mindenki, egyenlően kimérve kapta volna, de maga kapott utána, amint kijelentette, hogy nem jár ez ám akárkinek.
Vagy ahogy a nemrég elhunyt milliárdos, Charlie Munger frappánsan rámutatott: nem az önzés, hanem az irigység hajtja a világot.
A porosz király pedig a tiltással, őrökkel és csinnadrattával az egyszerű krumpliból egy csapásra státuszszimbólumot varázsolt.
És hogy mi köze ennek a régi marketing-történetnek a mához?
Amikor a tihanyi beépítés azon múlik, hogy a gazdagéknál ciki az, akinek nincs ott telke, vagy arról vitatkozunk, hogy melyik közéleti szereplő krindzs vagy sem?
Hogy ki nyeri a lájkbajnokságot? És hogy aki megnyeri a lájbajnokságot, az megdönti-e a NER-t?
A fejlett fogyasztói társadalomban, miután a termelőerők nagyrészt bőven kielégítik az emberek igényeit, a hangsúly áttolódott a vágyakra. A vágyak pedig, mint kiderült, nem annyira az emberi misztikum tárgyai, sokkal inkább banálisan tervezhető-termelhető dolgok.
A pillanat, amiben most élünk annyiban új, hogy soha ezelőtt emberek még nem éltek olyan világban, ahol minden, ami megélhető képek formájában tárul eléjük, minden irányból, a nap minden pillanatában. A marxi elidegenedés-fogalom mára nem csak a munkát vagy a fogyasztást illetően ragadható meg, hanem abban, hogy a látszólag végtelen lehetőségek közepette a mindennapi élet mennyire korlátozott és banális.
Mert miközben úgy fest, a történelmet korai volt temetni, hiszen egyből az atomháború rémével tér vissza a színpadra, addig a mindennapi életünk a státuszért folytatott kimondott-kimondatlan versengés mátrixában folyik.
Thorsten Veblen a 19. század végén fogalmazta meg a "dologtalan osztály" elméletét, amiben rámutatott, hogy miután az emberek alapvető igényei ki vannak elégítve, az egyenlőség által kiváltott hasonulás ellen a hivalkodó fogyasztással és az ezzel való különbségtételekkel lépnek fel.
A hivalkodó fogyasztás nála még a kevesek kiváltsága volt, és leginkább arra utalt, ahogy a gazdagok hót felesleges vagy indokolatlanul drága dolgokat vásároltak és birtokoltak, hogy ezzel fejezzék ki közvetetten a gazdagságukat - azaz a státuszukat maguk között. A mai napig Veblen-termékekként hivatkozunk azokra a dolgokra, amelyek azért drágák, mert drágák: azaz azért értékesek csak, mert a gazdagok azt tartják róluk, hogy azok.
Úgy is csorognak le a pórnéphez, mint a krumpli Nagy Frigyes idején.
A vebleni elmélet voltaképpen végtelenül egyszerű, de nagyon elegáns abban a tekintetben, hogy mással nehezen magyarázható viselkedési formákra ad egy keretet. Ha úgy tetszik, a fogyasztói társadalom képlete úgy készült el, hogy Veblen sejtését iparosítottuk.
Ez pedig lényegében annyit tesz, hogy az emberek folyamatosan versenyeznek egymással, de első sorban a státuszért. A megszerezhető javak és fogyasztható "élmények" pedig erre tökéletes vektort kínálnak. A dolog pikantériája persze az, hogy a létezett szocialista rendszereket is megette a fogyasztásban való versengésnek való megfelelés: a dogmatikus marxisták pedig Debordot is elutasítják, aki pedig a legközelebb jutott ahhoz a felismeréshez, hogy a társadalmaink az osztályharcnak még a lehetőségét is kitúrják a mozgóképekkel stimulált státuszversennyel.
Utóbbi azért nem egészen lényegtelen, mert a fogyasztói társadalom baloldali kritikája láthatóan él és virul anélkül, hogy bármilyen veszélyt jelentene magára a rendszerre.
Életstílus-anarchizmusnak vagy baloldaliságnak nevezzük azt, amikor emberek a szisztematikus harcot feladják, de nem csak saját fogyasztási szokásaikat alakítják a fősodorral szemben, hanem az ehhez kapcsolódó nézeteiket (a vegánságtól az újrahasznosításon át a fair trade és egyebekig bezárólag) propagalják, a rendszer pedig lassan adaptálódik: előbb egy vegán-étterem itt, kötelező újrahasznosítás amott, míg végül minden terméken az szerepel, hogy mi nincs benne, ergo, a fogyasztása etikus.
Az így kialakuló fogyasztói szubkultúrákon belül pedig ugyanúgy kiemelkednek influencerek, nagyvállalatok, mekkák, életstílusok: vagyis az ilyen mozgalmak nem meghaladják az általuk kritizált szisztémát, hanem a státusversenyen belül nyitnak egy saját ligát, saját szabályokkal, tiltásokkal és büntetésekkel.
A sors (vagy a világhelyzet) iróniája ebben az, hogy a gazdagabb társadalmak az ilyen töréseket viszonylag tisztán meg tudják oldani: az alternatív életstílust követők a saját klubjaikkal, elfoglalt-legalizált lakhelyeikkel és az alternatív élethez társuló munkákkal (főz a vegán bárban!) tényleg azt érzik, hogy többnyire leszakadtak a többségi társadalomtól, és ellenállásban vannak.
Nálunk, ahol ilyen szélességben és mélységben ezek a dolgok sose alakultak ki, az emberek hasadt tudatban vannak: az alternatív kultúrában, politikában való részvétel egyfajta megkülönböztető státuszjelzés, differenciálódás a többi emberhez képest, akivel amúgy egy munkahelyen, lakóhelyen vagy légtérben vagyok.
A punk nem halt meg, csak felment LinkedInre: cserébe a punkokból (és az összes egyéb szubkultúrából) nem lehet politikai erőt faragni, mert nem arra van. Mi több, ha azt nézzük, hogy az alternatív színterek miben és mennyiben térnek ki a saját medrükből, hogy egy-egy dolgot megsegítsenek, ott is a státuszjegyek gyűjtésének bevett logikáját láthatjuk. Gyűjtünk annak, ami láthatóan megérdemli az áldozathozatalt és vállalható (menő!) a társaink előtt.
Ne feledjük: Veblen kerek-perec kimondja, hogy ez a fajta fogyasztás nem önérdekű, hanem hivalkodó. Aki az aktusban részt vesz, az közvetve és tudattalanul is abban vesz részt, hogy másnak megmutassa, neki van annyi "feleslege", azaz pénze és ideje, hogy ebbe adjon.
Ez a logika ki is jelöli, hogy pl. az állatoknak vagy ritkább esetben a hajléktalanoknak lehet gyűjteni, de saját magunknak, a saját érdekeinket követve nem: hisz az elismerése lenne annak, hogy segítségre van szükségünk.
Nem az a lényeg tehát egy cél, csoport vagy ember támogatásánál, hogy az mennyire érdemes a támogatásra, vagy mennyire van szüksége arra: tisztán arról van szó, hogy a támogatás aktusa mennyire csereszabatos a státuszon alapuló könyöklésben.
Az ilyen kérdéseket körülvevő, néha nagyon csúnya viták pedig nem mások, mint egyfajta kollektív shortolások: a társasági kiátkozás ezért a legszélsőségesebb, de nagyon is valós következménye annak, ha valakik épp rossz célért, rossz irányba, rossz helyen, rossz emberekkel stb. lázadnának.
Mert hogy mire ki mennyi pénzt költ el, azt nem tudjuk egyénileg szabályozni: de azt, hogy ezeknek a költéseknek mi a társasági értéke, azt nagyon szépen lehet manipulálni kollektív fellépéssel. Az már más kérdés, hogy nálunk ez nem egy fasiszta/antifasiszta, zöld/nemzöld, tőkés/antikapitalista kettőségekben van, hanem mondjuk abban, hogy valami NER-es vagy nem NER-es, állami vagy nem állami, prosztó (proli) vagy nem prosztó (proli).
Apróságnak tűnhetnek az ilyen szubkulturális megfigyelések, de ami lent megy, az van fent is.
Ugyanis a közösségi média nagy nóvuma az, hogy az ember minden cselekedetét és gondolatát be tudja árazni a státuszpiacon: a reakciók, lájkok, mérges reaktok, megosztások, követők száma a lényeg, nem maga a tartalom, ez pedig a státusz kifejezésének esszenciája.
A közösségi média pedig felfalt mindent, miután az információ terjesztésének kizárólágos médiuma lett itthon, minden más nyilvánosság olvasztótégelye: szükségszerű volt, hogy a domináns logikája feleméssze a korábbi hierarchiákat és értékrendeket.
Az online portálok kattintásvadász-tartalmai, a politikusok el-influenszeresedése, a vélemények versenye helyett a törzsi gyűlölet ismert toposzai mind ennek az alkalmazkodásnak a termékei - egész egyszerűen azért, mert az algoritmus minden mást elsüllyeszt, a státuszversenyben érdekeltek pedig megvetik a kívülállókat.
A magyar politikát és közéletet eddig is áthatották a státusszal kapcsolatos szorongások, elvégre a “felzárkózunk a nyugathoz / utolérjük Ausztriát” toposzai is erről szóltak mindig. Távolabbról nézve a nemzetinek és liberálisnak mondott oldalak egymást kizáró elismerési rendszerek, saját megfelelési kényszerekkel és mércékkel, különböző összehasonlítási alapokkal először, majd pedig értékrendbeli elkülönülések másodszor. A politika tétjei pedig arra lettek redukálva, hogy ki lakhat a jó környéken, kinek a gyerekéből lesz az ismert színész, a Doktor, kinek mekkora cége/háza/autója van.
Ebben pedig nem képviseleti viszony van a választók és a választottak között, hanem azonosulási: hiteles politikusnak nem azt tartjuk, akit ismerünk, hanem aki jobban hasonlít ránk, megjelenésében, ízlésében megtestesíti az ideálunkat, vagy legalább nem megy szembe vele annyira.
Innen nézve pedig szinte törvényszerű volt, hogy egy új arc le tudta aratni az ellenzéki babérokat: karizma kellett hozzá és profi PR. Mert nem az számít, hogy milyen politikát képvisel, hanem az, hogy a státuszversenyt meg tudja-e nyerni a követői számára.
Az O1G ellenzék pedig végső soron ugyanoda tér vissza, a rendszer megdöntésének vágyához. Évről évre, amikor beindul a reménybuborék, mindig ugyanazt hallom ellenzéki ismerőseimtől, akik politikailag a legkülönbözőbb véleményeket vallják, hogy bárcsak megélnék, ahogy megbukik az Orbán. Valaki egyenesen úgy fogalmazta meg, hogy a választás utáni nap olyan eufórikus lesz, mint a rendszerváltás volt.
Azaz lényegében mindegy, hogy kivel, vagy hogy mi jön utána. A lényeg az, hogy mit fogunk akkor közösen érezni, ha ezt a pillanatot megéljük.
Végre valamit: megnyerjük a státuszversenyt egy nagy, közös történelmi flessel.
Két megjegyzés:
- "a rendszer pedig lassan adaptálódik: előbb egy vegán-étterem itt, kötelező újrahasznosítás amott, míg végül minden terméken az szerepel, hogy mi nincs benne, ergo, a fogyasztása etikus."
A kedvenc példám erre, amikor a haverom kiköltözik a zártkertbe a hegyoldalban (van egy ilyen szerintem amúgy totál elitista "divatmozgalom"), vesz hozzá egy új SUV-ot, mert a régi már ehhez nem jó, felújítja ott a házat, szarabb lesz, mint ahol eddig élt, pár év múlva lesznek állatok is (nyilván sosem, mindig majd jövőre), meg saját élelmiszer a kertből ("idén még nem lett, de jövőre lesz jó palánta") De erre nincs elég ideje, mert amúgy informatikus, ugyanott ahonnan eddig 10 km-re volt, most 80. De mi nem értjük, hogy így mittudomén nem kell felvenni az oltást, mindig egészségesen fogunk élni 120 évig, nem úgy mint Ti, akik éltek a kertvárosban a sok bérrabszolgával együtt.
A lényeg nem a változás, a közösségiség (elképesztő, hogy ezeken a külső területeken mennyire ugyanúgy leszarják egymást az ott élők és ugyanúgy versenyeznek egymással a hóbortjukban) hanem amit írsz a kostumizáció, a differenciálódás, teljes eltávolodás, a MÁS élet megélésének érzése.
- a legújabb Megváltó kapcsán pedig, az azért példátlan, hogy már tényleg semmilyen mondás nincs arra, hogy mi lesz a győzelem utáni 2. napon. Mi akarunk csinálni, kikkel?
Erre, amit itt leírtál, amúgy tök jó példa (a centrum/félperiféria kontextusban) a melegítő, meg a hasonló ruhadarabok. Itthon nagyon skáig csak a prolik jártak benne maximum, a középosztály lenézte, majd amikor felkapták Nyugat-Európában, akkor már itthon is sikk lett.
Magyar Péterhez: szerintem azért is ilyen népszerű (legalábbis látszólag), mert a magyar politika teljesen narratívaközpontú. Az pedig, hogy valaki a "gonoszt szolgálta, majd jó útra tért", egy nemcsak ismerős, de népszerű toposz is. És Magyarnak jó a sztorija, vannak benne fordulatok, az meg, hogy mi van mondjuk az egyes szektoraival az államnak meg a társadalomnak, az nem érdekel senkit, a Fideszre se, meg a Fidesz ellen se ezért szavaznak.