A 21. századi ember a legmagányosabb a történelemben. Társasága még a gályaraboknak is volt, mi pedig olyan világban élünk, ahol a természetes közösségeinket - család, barátok, munkatársak - felszámolták vagy fizetőssé tették. A magány velejárója a szorongás és a depresszió: mindkettő nehezen kezelhető betegség, pláne mert a legjobb gyógyír rá a jó és biztonságos környezet, de pont ez a "jó és biztonságos környezet" az, ami felszámolásra került.
A magányos, szorongó és depressziós emberek pedig hajlamosak szenvedélybetegekké válni. Magyarország az egymillió alkoholista országa, és ehhez mérten az alkoholizmust egyszerre vetjük meg és ünnepeljük. Az otthon vedelő embert rühelli mindenki - és ő is magát - miközben a kocsmázás és a bulizás minden elképzelhető csatornán nem csak normális, de kívánatos is. Hogy a kocsmai fergeteg és az otthon vedelés között esetleg valamiféle összefüggés lehet, arra jobb nem gondolni.
A függőségeket okozó dolgok, mint a dohány, az alkohol, a drogok (beleértve a gyógyszerek) és a szerencsejáték hatalmas üzletek, és a társadalom ezért nem csak a függőket veti meg, hanem a függőséget okozó szerek vagy szolgáltatások előállítóit is keményen szabályozza, adóztatja, hogy az általuk okozott társadalmi károkat valamilyen formában megtérítsék. Itthon lehet hogy apu eljátszotta a gázszámlát a lovin, de cserébe a Szerencsejáték Zrt. bevételeiből finanszírozzuk a kultúrát. A lottó, ami népi nevén a "hülyék adója" egyben Demeter Szilárd kasszája is.
Ezek persze régóta velünk lévő dolgok, de van egy újfajta függőség aminek a hatását és okozott kárait csak mostansáág kezdjük felismerni. Eddig is volt szó TV-függőségről, internetfüggőségről vagy videójátékfüggőségről, de hamar felzárkózott hozzájuk a hírfüggőség, a telefon-függőség és a social-media függőség is. Ezeket nevezem én kollektíven digitális függőségeknek, mert a közös bennük végső soron az, hogy amitől az ember függ, az valami olyan digitális dolog, amit függőség kialakítására optimalizáltak.
Ehhez nem kellett semmi egyéb, mint a számszerű mérhetősége annak, hogy az emberek az adott dolgot mennyire gyakran használjak - és a gazdasági kényszer, hogy ezt a használati mutatót az adott cég, ami a terméket előállítja, maximalizálni tudja.
A digitális függőségeket első sorban nem az választja el a többi kártékony szenvedély-betegségtől, hogy ne lenne ugyanannyira pusztítóan káros. A függőség lényege, hogy a függő ember nem tudja abbahagyni amit csinál, akkor sem, ha magának vagy a környezetének kárt okoz vele. A károkozás, a tehetetlenség, a tagadás: ezek nem csak a nyerőgépező alkoholisták sajátjai, de azé is, aki nem tud elszakadni a játékától, a komment-szekciótól, a hírektől vagy a közösségi média értesítései által nyújtott dopamin-löketektől. Aki függ, azt felemészti a tevékenysége, eltűnik a világból, nem éli a saját életét és nem is tud jelen lenni másokéban.
Az egyetlen különbség a stigma hiánya. Senki sem szisszen fel, ha valaki társaságban előveszi a telefonját - sőt, gyakoribb, hogy reflexszerűen maguk is előveszik a készüléket. Már fel sem tűnik, ha egy beszélgetés nem akorül forog, hogy mi történt a való életben, hanem hogy mi történt az interneten. Sokan az általuk olvasott kommenteket adják elő véleményként. Melyik családban ne lenne olyan rokon, aki kicsit rácsúszott a Facebookra, és ha kell még fel is olvassa a rabul ejtett közönségének a kommentszekciót?
Én a figyelemzavarom miatt különösen hajlamos vagyok rácsúszni dolgokra. Tinédzser koromban videójáték-függő voltam, és évekbe telt mire "újraszocializáltam" magam abban az értelemben, hogy jól tudtam érezni magamat társaságban, hús vér emberek között, anélkül, hogy pontszámokban kapnám a visszajelzést. Amint lett okostelefonom azonnal ráfüggtem. Éveket töltöttem úgy, hogy Tumblr-n vagy Facebookon komment-csatáztam emberekkel, mintha lenne bármi tétje - és nem arról lenne csak szó, hogy a magányosságomat az értesítések és a gyors visszajelzési körök segítségével próbáltam orvosolni.
A probléma ezzel az, hogy ez maximum tüneti kezelés, de abból is az a fajta, ami az alapvető problémát rosszabbá teszi. Hiszen nem tudtam testtel-lélekkel jelen lenni azok számára, akiknek szüksége volt rám: elhidegültem tőlük, ingerelt a jelenlétük. Ha szerettek is, előbb-utóbb frusztrált, hogy elvonják a figyelmemet a gyors, szintetikus dopamintól, ezért bunkó voltam velük. Volt akit elmartam magamtól.
Ezek lehetnének egy alkoholista szavai is egy 12 lépés program keretein belül, pedig ezek csak applikációk. De milyen gonosz applikációk!
Vagy két és fél hónapja sikerült a lehetetlen: leszedtem a facebook applikációt a telefonomról és gépről is kilogoltam. Az utolsó megmaradt kapcsolódási pontom Zuckerberghez az a Messenger, mert sikeresen túszul ejtette az összes barátomat, és máshol nem tudok velük beszélni. Sokáig halogattam, elvégre mémoldalt üzemeltetek többedmagammal és ehhez van pár kontent-farmunk is: féltem, hogy ha lejövök, akkor nem fogom tudni, hogy mi történik körülöttem. Azt hittem, hogy olyan lesz, mint amikor Neo felébred a Mátrixból, és sikoltozós, önmarcangolós hetek következnek.
Hát nem. Egyáltalán nem. Valóban kicsit trükkösebb rájönni, hogy milyen események történnek a városban, amik érdekelhetnek, de ettől eltekintve sokkal jobban vagyok. De nem ez az érdekes, hanem az, hogy a Facebook milyen elszántan próbál visszarántani: hiába léptem ki, ott egy fenyegető számláló a belépő-oldalon, hogy milyen értesítésekről MARADOK LE. Ha visszalépek (mert mondjuk meg akarok osztani vagy nézni valamit), akkor elkeseredetten hajigálja elém a tartalmat, hátha valamire ráharapok - de mivel két hónapig nem termeltem adatot, halvány lila gőze sincs, hogy miben vagyok. Kínjában már az ismerőseim aktivitását is felkínálja, hátha újra kedvet kapok egy kis komment-csörtéhez: mindhiába. Ha ember lenne, olyan lenne, mint egy bolond ex, aki sehogyan sem tud elengedni, és egyre vadabbul küzd a figyelmemért.
Na, hát a cigaretta meg az alkohol legalább nem csinál ilyet, bár az utóbbival is kitűnően össze lehet veszni a szeretteinkkel.
Már ezek alapján is kijárna ugyanaz a stigma a digitális függőségeknek, mint a hagyományosaknak. Megérzésem szerint azért nincs így, mert a társadalom többsége mára érintett: a közös szégyen pedig közös tagadáshoz és elmismásoláshoz vezet, miközben mindannyian érezzük, hogy ez a mesterséges dopamin-kör nem jó nekünk. Olyanok lettünk, mint a majom, akit a galád kutatók becsaptak egy drótanyával: kapaszkodunk a készülékeinkbe, hogy hátha betöltenek egy olyan űrt, amit természetünknél fogva csak másik emberek, csak a teljesen megélt élet tudna kitölteni.
Mondhatnánk, hogy hát ez csak a lelki oldala a dolgoknak, míg a klasszikus függőségek a testünket is roncsolják. De a készülékhasználatnak ára van: a testünket olyan pozíciókban kell tartanunk, amire nem tervezték. Összegörnyedünk mint a gnómok, a gépeléstől ínhüvely-gyulladásunk lesz. A képernyők kék fénye blokkolja a melatonin-előállító képességünket, ami alvászavarhoz vezet - az alvászavar pedig egyéb komoly gondokat tud okozni, pláne azoknál, akiknek más lelki bajuk is van. Életem legjobb döntése volt elhatároznom, hogy az ágyban nem veszem elő a telefonomat: az alvás- és életminőségem hatalmasat ugrott. Ehhez pedig az a felismerés kellett, hogy nem azért görgetek agyatlanul, mert depressziós vagyok - hanem azért vagyok depressziós, mert agyatlanul görgetek.
Most egy olyan pillanatban vagyunk, hogy már kezd sok embernek derengeni, hogy a digitális függőség káros, és az olyan filmeknek köszönhetően, mint a Social Dilemma, legalább azt is el tudjuk ismerni, hogy ezek a cégek tudatosan tesznek minket függőkké. Ami hiányzik, az nem csak a fogyasztói tudatosság és az újfajta függőségek helyén kezelése (mint szenvedő emberek kezelendő betegségét, nem mint megvetendő szar emberek problémáját, még mielőtt...), hanem a nagy tech cégek számonkérése.
Mert a digitális függőségek ugyanúgy károsak társadalmilag, mint az alkoholizmus vagy a szerencsejáték - és ehhez mérten kellene a techóriásoknak kárpótolniuk a társadalmat. Már ha lehet azt valahogy kárpótolni, hogy a szeretteinket élőhalottá mángorolja értesítésről értesítésre a globális drótanya.
„A függőség lényege, hogy a függő ember nem tudja abbahagyni amit csinál, akkor sem, ha magának vagy a környezetének kárt okoz vele.” – látod, én például téged olvasgatlak, ahelyett hogy rohannék haza a családomhoz, akiknek megígértem, hogy ma este – a tegnapival ellentétben – mesélni fogok.
Azt hiszem veszek egy széfet a pincébe es oda elzárom estére. En teljesen fuggo vagyok, foleg hír fogyasztással es email írással toltom az idomet, kommentelni es posztolni nem szoktam.
Az irónia hogy az email-eket a Waldorf ovi/suli ugyeivel toltom, ahol tilos elovenni a telefont felnottnek, gyereknek egyarant.