A kiégés politikája

majd szóljatok, ha repülnek a térkövek

Életem küzdelme az állandó félelem, hogy félre fognak érteni vagy nem fognak megérteni. Furán írok és furcsán beszélek, több nyelvi regiszter egyszerre zakatol, az agyam húsz méterrel megy a nyelvem előtt, így sokszor inkább meredek és hallgatok.

A magyar politikából való kiábrándulásom (és paradox módon a csökönyös kitartásom) is ehhez köthető, még bőven a koronaválság előtti időkből. Naív módon azt gondoltam, hogy ha elmesélem azt, amit tudok, akkor az ideák majd lábra állnak: de a kishitűség zátonyán ez kisiklott.

Mindenesetre aki a magyar radikális oldalon mérvadó, az tudja, hogy miről beszélek. Radikális az ember nem azért lesz, amit olvas, hanem amit megél: ez egy megtérés, az alternatíva megpillantása, ami mindenkit máshol és máshogy ér, és ehhez mérten mást is hoz belőle haza. De a megtérés pillanatától ez egy örökké vágyódás, a mérhetetlen frusztráció, hogy tudod, hogy lehetséges, hiszen valahol már van. Nem is csoda, hogy a radikális itthon fogyóeszköz: akinek esze van, az előbb-utóbb megpattan.

Vagy megkattan.

Ezért volt évekkel ezelőtt még dédelgetett álmunk az anarchista erasmus-program. Lefordíthatunk és kinyomhatunk bármilyen szöveget, csinálhatunk bármilyen rendezvényt, mindaz lófasz ahhoz képest, amikor látod működés közben. Inkább menj ki sepregetni a görögökhöz, festegetni az olaszokhoz vagy sört csapolni a németekhez pár hétre, aztán gyere vissza, és fogjuk meg mi maradt meg a homloklebenyedbe, verjük bele azt a pesti betonba.

Mert a magyar anarchizmusnak két baja van: túl sok a bolond, és túl kevés az őrült.

Ezért nagyon fárasztóak számomra a magyar politikai viták: itthon a politikát arra értik, ami a parlamentben történik, meg valami valami civil részvétel, NGO-k meg mittudomén. Csupa csupa bürokratikus marhaság, ami az embert nézővé degradálja a saját életében. Ez a képzet az én értelmezésemben nonszensz, sőt, mindenki, aki politizál, érzi hogy nonszensz, hiszen azért kezdesz el politizálni, mert azt érzed, hogy nincs kontrollod az életed felett. Egy ilyen léthelyzetre rárakni azt, hogy na, dolgozzad ki szépen a beledet hogy aztán más majd megmondja mit csinálj meg mi a helyes meg miről mit kell gondolni, az egyszerűen megalázó.

Akkor már tényleg járjon az ember inkább futballmecsre, mert a szurkolásnak nagyobb a hatása a végkimenetelre, mint az aktivizmusnak. És a társaság is jobb.

Ennek a sértett tehetetlenségnek egy mellékterméke az, hogy úgy gondolkodnak sokan a politikáról, mint akik kasztot választanak egy szerepjátékban. Én leninista vagyok! Trockista! Anarchista! Zöldbaloldali! Balpopulista!

Mennyi-mennyi izmus! Mennyi mennyi előre lekódolt, lejátszott, eldöntött konfliktus és viszony! Mennyi végtelen gondolat, ami sehová sem fut ki! Mennyi ruhadarab és falidísz, amit egy hithű katolikus is megirigyelne!

Ez már nem sért, hanem bánt. Én azért kötöttem ki ott, ahol, mert azt érzem, hogy ez a világ meg akar ölni. Nekem a politika az eszköz és útkeresés a túléléshez. Neked meg pónifarm.

Nem vagyunk egyformák?

Mivel hogy nem tudom azt mondani, kedves olvasóm, hogy menj ki Berlinbe és próbálj meg bejutni egy foglaltházba, hátha téged is elér az a megtérési élmény, ami anno engem, helyette megpróbálom valahogy körülírni.

Kiss Viktor beszél állandóan arról, hogy a rendszer alternatívája valamiféle rendszerellenes undergroundból fog kibontakozni. Én eléggé bejáratos vagyok ebbe a rendszerellenes undergroundba, és szomorúan kell mondanom, hogy ez még elég messze van attól, hogy a rendszer alternatívája legyen.

És ennek nem az az oka, hogy ezek az emberek hülyék lennének, vagy nem eléggé képzettek ideológiailag. Ennek az az oka, hogy az underground az alapvetően létharc, és a létharc csak akkor lesz rendszerellenes, ha a rendszer hadat üzen neki.

1968 és az utána következő rendszerellenes underground, az anarchista-autonomista miliő, a foglaltház a vasajtóval a lépcsőházban egy ilyen elszabadult létharc terméke. A masina elutasítása, persze, de ez az elutasítás már korábbi harcok eredményeire épült.

A berlini színtér legendás, mert van vagy tízezer ember, aki aktívan radikális. Miért van tízezer ember? Mert van munkanélküli segély. Ott az a módi, hogy az emberek vagy félállásba dolgoznak, vagy egy-két évig valamit alibiznek, aztán a munkanélküli segélyen politizálnak. Ezt a pénzt a közegen belül költik, így gyakorlatilag a mozgalom folyamatosan csapolja az államot, ez tartja életben. A foglaltházakat mára legalizálták, de évtizedekig a rezsin kívül semmit sem voltak hajlandóak befizetni.

Összevetésképp: itthon már a rezsiszámla is ki tud csinálni, ha nincs nagy bázisod, a segélyünk pedig lófasz. Nagyjából itt meg is áll a gondolkodás, pedig tudnánk olyan szervezetet építeni, ami legalább párszáz ember munkanélküli segélyét kifizeti évente. De ezt az ötletet add el olyanoknak, akik épp a munka mellett próbálják a kis alternatív színtereiket egybe tartani anélkül, hogy megőrülnének vagy meghalnának.

És valahol itt van a tragédia: ezeknek a színtereknek a gyökerei, a múltja már homályba vész, pedig nem is ‘68-ig, hanem ‘56-ig vezetnek vissza. Csak ide hozzánk vissza már olyan rézsútosan jött, szinkronizálva, másolt kazettán, behurcolt cuccokon keresztül, hogy a zajban feloldódott az üzenet. Ebben az alternatív világban a valóság annyira ki van zárva, hogy senki sem tudja, hogy a másik mit dolgozik és mi a származása, enélkül pedig lehetetlen osztályról beszélni és gondolkodni.

Ha pedig osztályokról nem tudsz beszélni, akkor sosem fogsz eljutni addig, hogy szükséged legyen egy olyan szervezetre, ami neked mondjuk munkanélküli segélyt ad.

Hogy ez miért alakult így, azt bonyolult lenne felfejteni. Van benne egy libertáriánus önámítás, hogy itt senkit sem érdekel, hogy ki vagy, mi vagy, légy csak önmagad - ami nem egy érdek nélküli hazugság amúgy, de jobb a békesség alapon elmegy főszabálynak.

A másik része az, amit már Debord is szépen megfogalmazott: a forradalmi elmélet most minden forradalmi ideológia ellensége - és tudja, hogy az. Merthogy olyan emberek beszéltek a munkásosztályról, akik élen jártak a munkásosztály elnyomásában tankokkal és sortűzzel, így mindenki gyanús, aki az osztály szót kiejti a száján.

Pedig az igazság, a rettenetes és szörnyű igazság az ez: semmi különb nincs se a németekbe, se a spanyolokba, se az olaszokba. Persze, van ott forradalmi hagyomány, és amit látunk, az ennek az ápolása / utóvéd-harca. Minket csak hamarabb megtanultak megvenni, és a magyar forradalmat lehet, hogy tankkal verték le, a magyar forradalom szellemét a GMK-val szerelték le.

Nem csoda, hogy a létharcoló alternatív színtér kiútja mindig is valamiféle vállalkozói kifehérítés volt, nem pedig a forradalom. A magyar rendszer aljas sajátossága, hogy az ember rövidtávú érdekével szúrja hátba a hosszútávú érdekeit, amit a hétköznapokban megalkuvásnak nevezünk.

De a hagyomány, a forradalmi hagyomány kezdődik valahol: az a pillanat, amikor a törzsközösség érdekközösséggé alakul, az a felismerés, ami újrarajzolja a térképet. Onnantól mondhatni magától potyognak ki a dolgok, legyenek azok könyvek, folyóiratok, rádiók, zenekarok, tüntetések, foglalások vagy barikádok.

Azt képzeltük, hogy valami előadás vagy írás vagy esemény lesz az, ami ezt a felismerést majd végre elhozza. De ebben tévedtünk. A felismerést mindig csak valami megélés hozhatja el.

A kérdés csak az, hogy a kudarc és a fájdalom folyamatos megélése ellenére miért nem az érdekközösség felismerése történik, hanem a kiégés újragyújtása.

Erre lenne jó rájönni, mert szorít az idő, és a nácikon kívül nincs más a harctéren, aki ajánlana egy alternatívát.