Sziasztok,
Az elmúlt hetekben ismét parázs vita alakult ki Budapesten az éjfél utáni nyitvatartási engedélyek körül: előbb a hetedik kerületi Kisüzemet kényszerítette az (ellenzéki) önkormányzat arra, hogy éjfélkor bezárjon, utána pedig a XI. kerületi kocsmáknak lőtte fel a pizsit a (szintén ellenzéki) önkormányzat.
Az előbbi konkrét ügyről az Átlátszó készített riportot, ami valóban baljós képet fest arról, hogy itt a házmesterek bázisdemokráciája épül, azaz egy-egy aktívan panaszkodó lakó keresztbe tud tenni egy közösségnek, de a probléma szerintem ennél mélyebb.
Az éjféli zárórák ugyanis egy másik válságjelenség végjátékát jelentik: a harmadik helyek eltörlését és eltűnését nem csak Budapesten, hanem Magyarországon általában.
A harmadik hely egy szociológiai fogalom, az amerikai Ray Oldenburg nevezte így azokat a tereket, ahol az emberek egymással találkozhattak a munkahelyükön és a családjukon kívül. A harmadik hely a közösség nappalija, ahol az egymás közelében lakók találkozhatnak, beszélgethetnek, szórakozhatnak vagy együtt imádkozhatnak (hisz a templomok is azok). A lényeg az, hogy itt találkozhatnak szemtől szembe az egy helyen élők, napról napra, és meglátása szerint a társadalom - és különösen a demokrácia - fontos pillérei, hiszen eltérő osztályhelyzetű és véleményű emberek formálhatnak itt valami konszenzuális valóságot.
A mediterrán világ kávézói például ékes példái ennek, ahol a környék apraja-nagyja találkozik, és kora reggeltől késő estig tartanak nyitva, legfeljebb ebéd- és vacsora időre zárnak be. Magyarországon a szocializmus alatt a presszóktól az ifi- és művházakig egy sor intézmény töltötte be ezt a funkciót (ellenőrizve és megfigyelve persze), de még az én gyerekkoromban is voltak környékbeli kisvendéglők vagy kocsmák, ahol az adott környéken élők találkozhattak munka után.
Sőt, Budapest legnagyobb harmadik helye egy időben a Gödör volt, ami egész nyáron tele volt fiatalokkal, és talán nem lövök nagyon mellé, ha azt mondom, hogy az én generációmnak a kapcsolati hálója ott épült ki esténként, a füvön hemperegve.
Ma ilyen hely már csak elvétve akad, egy kihaló műfajjá lett. Ha az ember hunyorít egy kicsit, akkor meg tud nevezni olyan kulthelyeket, mint pl. a Kisüzem is, ami a harmadik hely funkcióját tölti be - de ezek már szubkulturálisan tagoltak. Ha az ember magyar városban lakik, nem biztos, hogy rendelkezésre áll ilyen hely gyalog távra, de a vidéki kocsmák is haldokolnak.
Nem csoda, hogy kicsit be van kattanva ez az ország.
Az emberek egy része erre legyint, hogy hát ez van, más lett a világ, a fogyasztók így döntöttek: de hiszen máshol még tartják magukat, ami azt jelenti, hogy nem törvényszerű, hogy így alakult. Gazdasági folyamatok, technológiai változások és politikai ballépések sora vezetett oda, hogy a magyar társadalom kötőszövetét, a harmadik helyeinket elvették előlünk. Vannak most is persze olyan vállalkozók és vállalkozások, akik próbálnak a lokalitásra úgy appellálni, hogy az valamennyire eltalálja a harmadik helyek pozícióját, de az erózió olyan régóta tart, hogy azóta felnőtt egy-másfél generáció ilyen helyek nélkül, így talán akkor se venné észre, ha a kapujában nyílt volna egy.
Az ilyen helyek hiánya - és ennek a kérdésnek a tétje - nem arról szól, hogy na, ide még pont elférne egy söröző-fagyizó-lángosozó. Ha az ember elmegy nagyjából bárhova Magyarországról, akkor az fog feltűnni sok helyen, hogy az emberek barátságosabbak, nyitottabbak az idegenek felé is. Ehhez képest Budapesten élni jórészt olyan, mintha az idegenekkel beszélgetés tabusítva lett volna. Még a szubkulturális helyeken, különösen a balosabb helyeken is jellemző, hogy ha az ember nem ismer már mindenkit valahonnan, akkor nem állnak hozzá nyitottan: mintha mindenki gyanakvóvá lett volna az idegenekkel szemben.
Ehhez képest a harmadik hely - mivel annyira a helyi közösséghez kötött - arra ösztönöz, hogy érdeklődjünk a belépő idegen felől: akik ilyen helyeken szocializálódtak, azok más helyeken is ezeket a mintákat fogják érvényesíteni és elvárni. Régi vicc már, hogy a pestiek és a vidékiek kölcsönösen bunkóknak tartják egymást, többek között azért, mert vidéken a Hely az a harmadik hely is egyben, így eltérő elvárások találkoznak, a kölcsönös megnemértést pedig hétköznapian úgy mondjuk, hogy a másik bunkó.
(Ugyanezért gravitálnak egymáshoz a vidékiek bármilyen színteren, és ez erősebb kötőanyag, mint mondjuk a kiejtés- és szóhasználatbeli különbségeik.)
Sok-sok ok vezetett ahhoz, hogy elvesztettük a harmadik helyeinket, de arra akarok utalni, hogy nem a fogyasztói szokások változtak meg, hanem a kínálat szenvedett olyan károkat, amitől a fogyasztás kényszerült megváltozni. A Kisüzem és hasonló helyek kálváriája nem annyira az éjféli záróra, hanem az, hogy a túlturizmus és a tömegitatási ipar (kaja nincs, a zene meg ordít) miatt egyszerűen hiánycikk lett az, hogy az ember ülve tudjon beszélgetni a barátaival és az ismerőseivel.
Amikor a vendéglátóhelyek engedélyeiről beszélünk, akkor erről is beszélünk: a szabályozás alakítja, hogy hol, milyen gazdasági tevékenységet lehet folytatni. Budapest belvárosa egy turistákból élő pénzbánya, ami élhetetlen és lakhatatlan: a többi kerület pedig átalakul elfekvővé, a villamosvonalakat használva zátonyként, nehogy őket is elérje az ár. A magyar ajkú lakosság pedig ezért menekül Budapestről, vagy fizikailag, máshova, vagy a fizikaitól, az online térbe.
De ha összevetjük az online tereinket a harmadik hely funkciójával, akkor világos, hogy nem elégíti ki ugyanazokat a kívánalmakat. A harmadik hely a maga fizikai valójával rákényszerít arra, hogy túllépjünk a társadalmi- és nézetbeli különbségeinken: az online tér nem csak megerősíti, hanem el is mérgesíti ezeket, hiszen nem “hús vér” emberekkel vitatkozunk, hanem csak szöveggel és profilképekkel. A lakossági csoportok pont ezért a házmester-lelkület melegágyai: azt a csoportot reprezentálja felül, akik a társadalmon kívül akarnak létezni. A társadalom maga azt se tudja, hogy ilyenek léteznek.
(Aki otthonról dolgozik, annak nincs “szüksége” harmadik helyre, ott van helyette a doomscrolling.)
Akármi is vezetett idáig, az biztos, hogy a folyamat még nem állt le. Ezt a társadalmi változást több erő hajtja, és nem látszik, hogy bármi az útját állná. Mintha a jelenség a brutális holt súlyával nehezedne mindannyiunkra, és az eddigi fogalmi kereteink, mint a pihenés vagy szórakozás, rendpártiság vagy szabadosság, dzsentrifikáció vagy DIY nem lennének képesek megragadni teljes egészében. Maradnak az egyéni és kollektív menekülési stratégiák, a “bezzeg máshol” mélabúja, meg egy frusztráltabb, képernyők közé zárt világ, ahol a hivatalos (ellenzéki) politika meg a szorongó lakosság létezik.
Mint minden katasztrófa, ez is olyan, hogy először sokáig lassú, aztán gyorsan lesz hirtelen: a kérdés, hogy hol állunk ezen a görbén. Az én nézőpontból ez már a végének tűnik, csak itt nem robbanunk, hanem halkan kimúlunk - csak pont az igazi, mély veszteség nem látszik a felszínen habzó zajtól.
Érdekelne, hogy ti hogyan látjátok ezt a jelenséget és mit láttok mögötte okoknak, ezt írjátok meg nyugodtan kommentben.
Addig is a legközelebbig,
G
Saccra egyidősek lehetünk, megyeszékhelyen élek és hasonló tapasztalataim vannak.
Tinédzserként meghatározó élményeim voltak a hétvégi kocsmai/koncert közbeni beszélgetések, amik így a 30as éveim elejére teljesen kikoptak az életemből.
Városomban is kialakult a “bulinegyed”, tömött, hangos itató helyek, néhány szintén hangos és tömött etetővel. Mielőtt ez így alakult volna, volt élet a város más részén is, non-stop kocsmával, alternatív teraszos-udvaros romkocsmával, de ezt elfolytották a lakók panaszára, mondván hangos.. (megjegyzem a mostani bulinegyed is hangos, ugyanúgy lakják a környéket, mégsem akar senki senkit bezárni, korlátozni...)
A város mindig is multikulti miliőjéről volt híres, ennek megfelelően volt itt jópár virágzó szubkultúra, főleg zenei. Punk, rap/break/graffiti, alterbölcsész) Magam a punkkal ápoltam szorosabb barátságot. Volt olyan hétvége amikor 3 helyre is mehettünk bulizni, a vezető klubban az Auróra, egy kisebben a Csók és könny, a 3. helyen pedig a lokál bandák zörögtek. Emellett volt 2 profibb próbahely a maga törzsközönségével, plusz egy garázssori csörgő-zörgő. Alkalmanként 20-25-n utaztunk másik városba vonattal koncertre.
Mára ott tartunk, hogy van a városban 3 és fél élőzenés hely ahol a koncertek után azonnal diszkó kezdődik. (Képzeld el a képet ahogy egy picsa koncert közönsége hírtelen egy retró diszkóban találja magát :D ) amellett hogy ez valahol vicces, egyben ijesztő is hogy a helyszín koncert után egy órával úgy nézki mintha nem is történt volna itt semmi. És nem a törött üvegeket hiányolom meg a hányást, hanem az azonos érdeklődésű emberek egymással beszélgető csoportjait.
Pár éve a Dűrerben volt egy felismerésem amikor városomból érkező fiatalabb arcokkal találkoztam, tudomást sem vettek rólam. Értem én hogy nincs taréjba vágva a hajam, a bőrdzseki helyett kényelmesebb melegítőt hordok, tehát nem vagyok egy egy menő látványosság alapesetben, azért egy köszönésre csak jó vagyok ha már lokálisan elvileg egy szubkultúrához tartozunk.
A város szórakozó helyeit 3-4 kör tulajdonolja. Volt 2 közösségi alapokon nyugvó kezdeményezés a ‘10-es évek környékén. A belvárosi bulinegyedhez közelebb esőt felvásárolták majd felújításra hivatkozva bezárták, a mai napig felújítják... A másikat előbb egy profi koncert szervező vette át, előbb megszüntette az épületben működő próbatermeket, majd a közösségi programokat, aztán lecsökkentette a nyitvatartást csak a koncertnapokra. Aztán becsődölt, majd az önkormányzat pár éve átadta az épületet egy alapítványnak, ma hajléktalan szálló.
Szóval valahogy így nézki egy felskiccelt helyzetkép a harmadik helyek állapotáról a kontaktlencsémen keresztül Pécsről :)
Ez nem egy nyílt társadalmi kérdés, korábban se volt annyira nyitott a magyar társadalom és a trend megváltozott kovid, Orbi és egyéb okok miatt. Míg egy nyíltabb társadalomban ahol a pub alap, ingyenes könyvtár, stb alap van még hova esni.
Nálam a Gólya meg a Fekete Kutyus a default Harmadik hely ;)