Poszt-covid traumás stressz szindróma
Ulrike Guérot: A hallgatás beleegyezés magyar megjelenéséről
Még tavasszal vagy tán már nyár elején voltam egy buliba a barátaimmal, amikor szóba került, hogy az egyik ismerősünk nem jön, mert kovidos. Pedig be van oltva vagy négyszer - mondta valaki, amire felhúztam a szemöldököm, tán még egy erős pff hang is elhagyta a számat.
"Jó, te, te kussolj" mondta az egyik barátom, amin már tényleg nevettem, de szerintem ő is kínjában.
Hisz mindenki tudta, hogy én mit gondolok ezekről: tagadtam a járványt, tagadtam a maszkot, tagadtam a vakcinát, ha túl is éltem, hát írásaim kártékonyak voltak, alusipkás-konteók, most meg én vagyok az az undok alak, aki nem tudja elengedni ezt a témát.
Pedig én elengedtem! Amint megszűnt a kijárási tilalom, én aztán úgy elengedtem, hogy nyalogattam a város összes kilincsét. Ami indulat felhalmozódott bennem a bezártság alatt, azt igyekeztem elengedni, magam mögött hagyni ezt az egészet, mint valami rossz emléket, ami talán nem is velünk történt meg. Ez is egy megküzdési stratégia, méghozzá a luxus-fajtából: azoké, akik egy ilyen életet meghatározó eseményt is át tudnak vészelni valahogy.
Akik meghaltak, belerokkantak, megőrültek vagy elszegényedtek, azoknak ez nem adatott meg. Ők a járulékos civil veszteségeink, akikért már gyertyát se gyújtunk, legalábbis nem úgy, mint amikor a napi hullaszámolás volt a sajtó terítékén.
Ulrike Guérot rövidke könyvét olvasni épp ezért súlyos. A társadalmi téboly naplója egy azt elszenvedő tempójában megírva.
Mert azért azt is be kellett látni, hogy ha a társadalom megőrül körülötted, akkor te is beleőrülsz, amikor erre rámutatsz.
Régen azt hittem, hogy a megbolondulás az valami isten csapása, ami más szerencsétlenekkel történik. A covid után már úgy látom, hogy nagyon vékony jégen táncolunk: a normalitásunk csak a napi rutin nézőpontjából az, és az értelem nem véd meg az őrülettől.
Pláne nem akkor, ha mindenki egyénre szabott mozit nézhet a telefonján, a közös valóságunk pedig szertefoszlik.
A PTSD kezelése nem egy egyszerű dolog. Az ember idegrendszerébe beragadnak olyan túlélési reflexek, amelyek a napi életét ellehetetlenítik és a körülötte lévők életét megkeserítik. Nem lehet ráolvasással gyógyítani, hogy legyél túl rajta, mert a PTSD nem "csak" egy lelki, fejben lévő dolog, hanem testi tünetek együttese is. Persze a poszttraumás stressz is része lett (mint minden) az identitások piacának, amiben a közösségi média kaleidoszkópját rázogatjuk, hogy kinek milyen átélhető élmény esik ki. A covid-pandémia és a rá adott társadalmi válasz azonban közös történelmi tapasztalat, ami mindenkivel megesett, még ha máshogy is: az ilyen közös történéseket pedig nem az egyéni terápia, hanem a kultúra területén tudjuk feldolgozni.
Kibeszélés nélkül ugyanis senki sem jut előre, azzal csak elzárjuk az élményt és a rá adott reakciónkat az idegrendszer mélyére, hogy aztán a legváratlanabb pillanatokban robbanjon ki és borítson fel mindent. A kultúra jobb esetben közösségi terápia, és hát a covid-feldolgozás terén még szinte el se kezdtük a munkát.
A holnap megjelenő Hallgatás beleegyezés ennek a munkának a része.
A covid-válságnak tényleg semmi értelme nem volt. Megvédtünk mindenkit azzal, hogy hatalmas társadalmi önfegyelmezést követeltünk meg, majd meghalt egy csomó ember. Hatalmas nyomás volt mindenkin, hogy oltassa be magát a másik védelmében, különben nem nyeri vissza a szabadságjogait, majd meghalt egy csomó ember. Magyarországon hamarabb vége lett, úgy 2021 közepén az egésznek, de más országok addig húzták, ameddig az orosz tankok meg nem jelentek Ukrajnában.
Guérot könyve is vészjósló: taccra az őrület végén jelent meg, 2022 elején, hónapokkal az ukrán háború előtt. Ez a történelem első olyan járványa, amelyet nem gyógyszerrel győztünk le, hanem katonai invázióval. Most, amikor ezeket a sorokat írom, még talán lehet beszélni az ukrán háborúról - bár ez az ajtó is csukódik, hisz most már a Közel-Keleten van a figyelem.
Bár a covid lecsengett a címlapokról, azért az általa behozott témák, vagy inkább stigmák velünk maradtak. Óvatosan kell kezdeni a beszélgetést az idegenekkel, kitapintani, hogy ki hol áll bizonyos kérdésekben, hisz nem lett győztes hirdetve a meccsben. Bizalmas beszélgetésekben az emberek most már megvallják, hogy igen, ebben vagy amabban kicsit túltolták, féltek, haragudtak, stb. De azért nyilvánvaló, hogy ezek a dolgok már nem a vírusról vagy a vírus kezeléséről szólnak, hanem a helyes vagy helytelen gondolatokról, a szociális kirekesztéstől való félelemtől, meg az ezekkel járó fura interakciókról.
Egy példa: elég sokan háborogtunk azon, hogy az esti kijárási tilalom marhaság, mert a vírus nyilván nem éjszakai műszakban dolgozik. Sok betű lett elkoptatva a témában, és sok-sok csúnya szó hangzott el az ilyen gondolatokat megfogalmazók felé.
Aztán meghalt egy csomó ember, mert a vírus viszont összezárt emberek között meg vígan terjedt, miközben az orvosi ellátást felváltotta a telefonon felírt “pihenés meg zöld tea” terápia. De az őrület kellős közepén nem lehetett arról beszélni, hogy az orvosi ellátás hiánya katasztrofális - de szépen lehetett anyázni azokat, akiknek nem tetszik a helyzet azzal, hogy biztos csak alkoholisták, akiknek hiányzik a kocsma.
De ma már azért páran elismerik, privátban, hogy mennyire páni volt a félelem, hogy nem jöttek össze ötnél többen, mert akkor megidéződik a vírus. Vagy ami nekem a legőszintébb vallomásnak tetszett: valaki, aki úgy fogalmazott, hogy neki a lezárások mekkora megkönnyebbülést okoztak, mert azt hozta elő, amikor esett a faluban, és így a menő gyerekek, akik focizni jártak (és őt sose hívták) se tudtak kimenni játszani.
Mennyivel egyszerűbb lett volna, ha az ilyen őszinte érvek mentén kommunikálunk!
Nem emlékszem már, hogy hol olvastam, de az első világháború kitörése kapcsán írta valaki, hogy az emberek jó része örült neki, mert végre történik valami.
A pandémia által előírt etikus magatartás, hogy maradj otthon (és vívjál kommentekben bozótharcot) pont telibe talált egy életunalomba belefáradt társadalmat, akik végre közösen élhettek meg valamit egymástól elkülönülve.
Egy perverz karnevál volt, ahol minden a feje tetejére fordult: elfogadott lett az elfogadhatatlan, a királyokból lettek a lúzerek és a lúzerekből a királyok.
Közben pedig meghalt egy csomó ember.
Ha az embert a médiája cserben hagyja, akkor két opciója van: vagy alternatív forrásokhoz fordul, és csak hamar kiköt a legvadabb összeesküvés-elméleteknél, vagy az irodalomhoz, és talál valami lelki megnyugvást.
A régi időkhöz képest úgy tetszik, hogy mára már az irodalom felmondta a szolgálatot, az első opció kézenfekvőbb volt, mint a második. Többet tanakodunk arról, hogy mi az összeesküvés-elmélet, mint arról, hogy mi a releváns irodalom. Pedig az egész járványkáosz legszebb része tényleg az volt, ahogy irodalmakat tudtunk egymásnak ajánlani, együtt olvasni, régi példáit felhozni. A legrosszabb része pedig a tehetetlenség a halállal szemben, amire sovány vigaszt nyújtott az, hogy keressük a felelősöket.
A racionalitás perverziója ült tort éveken keresztül: fenyegető grafikonok és tudományos modellek, drasztikus rendelkezések amelyek nem hozták a várt eredményt. S az emberek visszatértek a legprimitívebb ösztöneikhez, a bűnbakoláshoz: a fősodor, a tudósok, szakértők meg a politikusok, akiknek hivatalból nem szabad elismerniük, hogy tévedtek, minden kudarcot az engedelmetlenséggel, az engedetlenek felelősségével magyaráztak.
Közben a másik oldalon, a fősodorral szemben egyre elburjánzott a gonosz, eugenikus háttérhatalom rémképe, mert az értelmetlen őrületnél csak az elviselhetőbb gondolat, ha feltételezzük, hogy valaki azért ül a kormánynál, és ami történik, az ha értelmetlen is, legalább tervszerűen történik.
Az őrülettel szemben az ember maga is megőrül. Vigyázz, mert megőrült a Sátán.
A politikai baloldalon különösen nehéz és kínos volt megélni ezt az egészet. A mozgalom entellektüel csillagai vágtak le olyan 180 fokos fordulatokat, amelyekkel saját életművüket is szembeköpték.
Talajszinten se volt jobb a helyzet: anarchisták, akik az élet védelmében azonnal, kérdezés nélkül betartottak minden szabályt az abszurdumig, amit az állam és a társadalmi konformizmus elvárt tőlük. A diszkrimináció ellen küzdő jelentős része gond nélkül elkérte a védettségit, hogy vigyázzon a másikra. A másokért aggódók, akik ki nem mozdultak otthonról, protekcióval kerültek az oltási listák elejére, hogy lelkiismeret furdalás nélkül házibulizhassanak. A nagy vitakultúránk, ami nem zárkózott el a szenvedélyes, nyilvános összecsapástól hirtelen lezsugorodott olyan kommentekig, hogy “miért publikáltok egy oltatlant” és folyosói pletykákig, máig tartó inszinuációkig.
A jobboldali kódolásban épp ezért úgy hangzik a narratíva, hogy a WEF meg a WHO az valami globális kommunista projekt, amin nem segített az, hogy a szakértők szinte áhitattal beszéltek az embertelen kínai zéró-covid stratégiáról.
A munkásmozgalom háza valóban kiürült, hült helyét pedig elfoglalták azok a középosztálybeliek, akik pont addig tudják kritizálni a rendszert, ameddig az az ő társadalmi pozíciójukat nem veszélyezteti.
Bár a covid már mögöttünk van, az embernek az az érzése, hogy sok szempontból sosem ért véget. A szólásszabadságot a pandémia idején megkéselték, a seb pedig azóta is vérzik. Válságról válságra felbukkan, mint egy próbatételt állítva az emberek elé, hogy helyesen vonták-e le a tanulságot.
Én nem tudom, hogy a helyes tanulságot vontam-e le, de azt igen, hogy ezekről beszélnünk kell. Akkor is, ha nem népszerű, és akkor is, ha nincs a média figyelmének a központjában.
Ettől az ember csökönyös őrültnek tűnik, persze, monomániásnak, aki valamit amin már túl vagyunk, nem tud elengedni.
De pont úgy lehetsz túl valamin, ha nem engeded el, hanem ha munkával, fáradtsággal, szembenézéssel feloldod. E nélkül túl lenni valamin csak hárítás és tagadás, a próbatétel elbukása, a kudarc beismerése, és a katasztrófa megismétlésének ígérete.
Ulrike Guérot A hallgatás beleegyezés című könyve holnap jelenik meg magyarul a Katalizátor könyvkiadó jóvoltából limitált példányszámban.
A könyvről november 27-én este hattól beszélgetünk Schiffer Andrással a Magnet házban, ahová várjuk minden kedves barátunkat és bátor ellenségünket.
Szia,
Erről a beszélgetésről készült esetleg felvétel?