Az eltűnt "Itt és Most" nyomában

és a várható neoluddita reakció

Sziasztok,

Most, hogy itt a szép idő, az emberek újra kiáradtak a városba, sőt, a turisták is visszatértek. Érzésre kétszer annyian vannak mindenhol, mint tavaly tavasszal, de míg az első nyitásnál volt egy kegyelmi pillanat valami eufóriával, addig a mostani sokkal jobban hasonlít az utolsó vírus előtti nyárra.

Hiába különleges, mintha semmi különleges nem lenne benne.

Viszont egyre több szálon kezdek hallani egy témát, amit sokan, sokféleképpen fogalmaznak meg maguknak, de van a különböző beszélgetések között egyfajta közös igény - ha nem nosztalgia - az iránt, ahogy a dolgok régen voltak. Nem ilyen horthyzmus vagy kádárizmus régen, hanem a közel-régen, mondjuk nekem 2010 előtt, másnak meg 2015 előtt, de hát legtöbbször - 2020 előtt.

Van egy ilyen mondás, hogy a dolgok úgy változnak hirtelen, hogy azok lassúnak tűnnek. Az elmúlt két év csak felgyorsított és felerősített tendenciákat, amelyek ott voltak már előtte is, és most kellett össztársadalmilag szembenéznünk azzal, hogy ehhez hogyan állunk. Mint kiderült, az emberek egy részének a full digitális átállás remekül ment, egy másik (nagyobb) részének meg elidegenítő volt.

Mindenesetre a kérdés nem csak polarizálta az embereket, hanem kikényszerít valamiféle önmagunkba nézést is, hogy biztos így akarunk-e élni, vagy hogy biztos jó lesz-e ez nekünk.

Azokról a tendenciákról, amelyek ide vezettek, már 2019-ben írtam - miszerint tök mindegy, hogy egy adott országban ki van hatalmon, igazából az számít, hogy a digitális kapitalizmus bekeríti a hús-vér életet. Ezeket a folyamatokat a veszélyhelyzet csak felgyorsította, és busásan kerestek rajta a tech cégek, még akkor is, ha közben történelmi tőzsdekorrekció történik a techrészvények piacán. A szembenézés időszaka ez, és bár egyre több helyen kong a vészharang, hogy fizikai jelenlét leváltása a digitálisra nem biztos hogy fasza ötlet volt (és pláne nem tett jót a gyerekeknek), én most ennél prózaibbra fognám a dolgot.

A gondolat apropóját az adta, hogy Pesten egyre fogynak az összefirkált helyek. A fali/asztali firkának van egy diszkrét bája, hogy annak szól, aki a helyre jár: időben eltolva kommunikálunk egymással. Amiből viszont egyre több van, az nem csak az előtervezett, kommersz faldekor, de a felirat / stencil is, aminek a funkciója sokkal inkább az, hogy egy instagram-kép háttere legyen, nem pedig az, hogy bárkinek üzenjen bármit is.

(A firka, mint veszélyeztetett forma nem csak nekem tűnt fel: az Intermédia szakosok pár éve befotózták a padjaik firkáit, még kiállítás is volt belőle)

Ez persze csak egy példa a sok közül, de sokat fel lehet idézni. Sőt, algoritmikusan meg lehet találni azt, hogy mi tűnt el, ha észrevesszük, hogy az okostelefon-mobilinternet-applikáció komplexum, ami arra van fejlesztve, hogy minél több időt töltsünk vele, mit helyettesít / vagy tűntetett el.

Másképpen: mit csináltunk, amikor ezek nem voltak és hogyan?

Mi volt, mielőtt mindenki bezárta volna magát a telefonjába? És mi létezik csak azért, mert az emberek be vannak szívva a telefonjukba?

Így pedig pár példa - a sort lehetne folytatni:

- Az idegenek közötti spontán beszélgetés eltűnése

- A szemezés kihalása

- A törzshely, mint fogalom elsorvadása

- A személyes ismertségek eljelentéktelenedése

- A "középméretű bulik" eltűnése (és az ehhez tartozó színterek elpárolgása)

- A kézírás lassú kikopása

- stb.

A furcsa jelenségek terén meg:

- Látkép amit nem látunk a szelfizőktől

- Helyek, amelyeknek nincs helyi beágyazódása

- Senki által sem ismert híres emberek

- Fotókra optimalizált kaja

- A telefon elővétele, ami úgy terjed, mint az ásítás

- A helyi konfrontációk helyett a médiaperformanszok uralma

- A zene furcsa változása, hogy egyre inkább egy TikTokba beférő loopról szóljon

- Stb.

Amire itt akarok uralni, hogy az "itt és most" kultúrája kezdi megadni magát... valami másnak, amit talán a figyelemért folytatott öldöklő versenynek lehetne nevezni.

De mi van azokkal, akik nem akarnak figyelmet? Akik szeretnének megmaradni az itt és mostban, annak a jelentés-világában? Vagy azokkal, akiket most szembesítettek azzal, hogy oldalt kell választaniuk?

Szerintem ebből elkerülhetetlenül következik, hogy valamiféle neo-luddita népi válasz szülessen rá. Az én generációm egy része is tudatosan megtagadta a televíziót - ez újra megtörténhet, csak ezúttal még mélyebben és áthatóbban.

S ahogy az eredeti ludditák sem vertek szét mindent, ami a kezükbe került - nagyon szépen elkülönült náluk, hogy mi a hasznos és mi az “ellenség” technika - úgy most sem annyira egy amish-reneszánszról beszélünk, mint inkább egyfajta tudatos távolságtartásról, a digitális techológiák szelektív, szükség-alapú használatáról.

Digitális minimalizmus, detoxikáció, low-tech mozgalom: sok néven futnak ennek a jelenségnek a különböző szárnyai, amelyek egyelőre belesimulnak a "tudatos életmód" ethoszába. (Meg velük a jól árazott self-help, coaching iparba)

De mondom: nem egyénileg vesztettük a legtöbbet, hanem közösségileg. Olyan közösségi gyakorlatok pusztultak ki, amelyek a szüleink generációja számára még evidensek voltak. A nyomtatott könyvek, járatott lapok, plakátok és szórólapok, faliújságok voltak az "itt és most" hivatalos médiumai, melyek mára annyira kihaltak, hogy gyűjtői műkincseknek minősülnek.

Ezzel nem nosztalgiázni akarok, csupán azt mondani, hogy az egyéni válaszok nem lesznek elegendőek - viszont érzékelhető egyfajta vágyakozás valami korábbi, itt-és-most közösségiség felé. A nagy kérdés az, hogy miután a feed úgy ette meg a valóságunk egy jó részét, mint a Langolierek, úgy mit tudunk egyáltalán visszaépíteni a valóságból - és mennyire kell még a "feedekre" támaszkodnunk?

Mármint az is egy lépés előre, ha elkezdünk Faraday-kalitkákat készíteni, mint tette azt egy brit kocsmáros pár éve. De az nem csak egy radikális szakítás a körülöttünk épülővel - hanem annak is a felvállalása, hogy valamivel harcban állunk.

Pontosabban: hogy utóvédharcokat vívunk.

Ez az utóvédharc pedig pár dilemmába ütközik.

Ez a cikk úgy készült, hogy azért jó sok emberrel beszélgettem a témáról, és szinte mindenki végtelen mennyiségű példát tudott hozni a saját életéből vagy szakterületéről, ami elveszett. Ha mindet leírtam volna, nem fért volna be tíz levélbe se - ebből látszik, hogy egy sokak által megélt jelenséggel van dolgunk, aminek még nincs se neve, se diskurzusa, pedig igény az volna rá.

Nekem az volt az első gondolatom erre, hogy akkor valami formában kezdjük el ezeket egy helyre gyűjteni - de az kicsit pont megölné az egészet, ha az “itt és mostot” nekiállnánk online dokumentálni.

Ugyanis az általunk ismert lázadási formák - politikaiak, spritiuálisak vagy szubkulturálisak - azok mind mélyen összefonódtak valami közvetítő médiummal. Látnunk és hallanunk kell mielőtt megélnénk, szükségünk van kész mintákra, amelyeket másolni tudunk, erről szólt az elmúlt fél évszázad.

De most a lázadásnak a hegemón közvetítő médiummal szemben kellene fellépnie, amivel elvágja magát a legnagyobb terjesztő-erőtől.

Ebből le lehet vonni azt a következtetést, hogy esélyünk sincs - de azért az is benne van, hogy akár épp történhet körülöttünk egy kezdetleges neoluddita felkelés, amit nem látunk, mert a “képen kívül” akar maradni.

Ezt a problémát én McLuhan leghíresebb tézisének felfordításával zárnám. Az öreg azt mondta ugye, hogy a médium maga az üzenet: ha nekünk a médiummal van problémánk, akkor ahhoz nem elegek üzenetek, amelyek a médiumon belül vannak. Hanem az üzenetek csak ellen-médiumok formájában nyernek majd értelmet.

Jelentsen ez bármit. Mindenesetre újra veszek filcet meg festékszórot, abból nagy baj nem lehet.