Ha tömeges lett az ADHD, az egy katasztrófa

nem a figyelem a lényeg

Feledékenyebb vagy mostanság? Furcsa visszaszokni a normális szociális életbe, szorongsz? Nehezebb a koncentráció?

Nem vagy egyedül. Ezeket a tüneteket sokan érzik világszerte, olyannyira, hogy “ADHD pandémiáról” cikkeznek - mert ezek a tünetek a figyelemzavar, az ADHD tünetei.

Leánykori nevén ezt a mentális betegséget (mert az) hiperaktivitásnak hívták, mert az is egy jellemző tünete: a gyerek túl sokat mozog, nagyon rosszul viseli, hogy egy helyben kell ülni, rosszul viseli az unalmat (és a többi, normális gyerektől nagyon eltér az unalomról alkotott fogalma). A hiperaktív gyerek majd kinövi, csak adjál neki kevesebb cukrot, tartja a népi bölcselet, hát na, eleven és izgága, meg kicsit nehéz vele, amikor tinédzser - gondolja a szülő, de felneveli valahogy.

Gondolja ezt legalábbis az a szülő, amelyik maga is ADHD-s, csak nem tud róla. Ugyanis ez az állapot genetikai eredetű: a figyelemzavaros a tudomány mai állása szerint úgy születik. Ez pedig azt jelenti, hogy egy ilyen ember leélheti úgy az életét, hogy nem tud a saját állapotáról, mert a családjában többen ugyanilyenek: legfeljebb a többi, nem-ADHD-s emberrel való kapcsolatában érzékeli, hogy valami nem kerek.

Persze minden figyelemzavaros érzékeli már korán, hogy nem mennek neki olyan dolgok, amik a többieknek igen, hogy eltér tőlük valahogy, és más dolgokban meg marha jó, amiben a többi ember nem. Az ADHD ugyanis jelenleg elmebetegségnek van nyilvánítva, és tényleg fizikailag máshogy fest egy ilyen ember elméje, mint egy “normálisé”: gyógyítani nem lehet, maximum a durva tüneteit kezelni. Az ADHD ugyanis egy kvázi kiírthatatlan, felszámolhatatlan tulajdonság, ami a nomád népek korában kifejezetten előnyös volt, ma már pedig pusztítóan hátrányos.

A legelemibb élménye ezzel mindenkinek az, hogy hajtja a kíváncsiság, a vérében van a kiváncsiság: szétszórt de eltökélt, ha elszánja magát, az agya mint a szivacs, máskor meg egyik fülén be, a másikon ki. Kifolyik a kezéből a pénz, nem tud viselkedni: memóriája mint az aranyhalnak. Repül a fényre, mint a molylepke, állandóan bajba keveri magát, ha elkezdi nem tudja abbahagyni, máskor otthagyja amit csinál, mint eb a szaharát…

Nekem is ADHD-m van. Annyira nem tudom rávenni magam dolgokra, amihez nincs kedvem - amiből nem jön azonnali dopamin - hogy ma tudtam ráerőszakolni magam arra, hogy elrakjam a téli ruháimat. Júliusban!

A másik végről viszont ott van nekem a hiperfókusz. Ha bekapcsol, nekem nem kell jegyzetelnem, elég firkálgatnom a lap szélére, pontosan visszamondom a lényeget. De ha megígérek valamit valakinek jövő hétre? Azt le kell írnom és ki kell raknom egy jól látható helyre, különben voltnincsköszsosehallottamróla.

Ebben a világban így élni nem egy bohókás valami. Nem egy csodabogárság. Ez maga a pokol, ami öl, butít, nyomorba dönt - és a sorstársakkal arról beszélgetünk, hogy kinek milyen technikája van azon különböző helyzetekre, amikor az agyunk kibaszhat velünk, és ki mit talált ki ellene.

Lehet rá szerezni diagnózist, ami jó bonyolult, aztán kap rá az ember gyógyszert, ami meg jó drága, és barátaim szerint akik ilyeneket tolnak az tényleg működik, mert onnantól ha kitalálja hogy most ezt vagy azt fogja csinálni, akkor ezt vagy azt meg tudja csinálni.

Ugyanis a figyelemzavaros ember erre fizikailag képtelen. Nem úgy működik az agya. Minden egyes unalmas dologra a takarítástól a főzésen keresztül a számlák befizetéséig az kell, hogy minden egyes közbülső mozdulatról legyen elképzelése, hogy azt valaki megmutassa neki, különben magától nem fogja tudni megcsinálni. Hogy milyen munkahelyeken tud megmaradni valaki így, vagy hogy tanulni mennyire tud olyan dolgokat, amihez nincs kedve, azt el lehet képzelni.

Én nem vagyok annak a híve, hogy az ember mentális állapota kifogás legyen arra, hogy egy szar ember. De jelenleg ott tartunk, hogy nagyon kevés embert fog meg a rendszer - azaz nagyon sok figyelemzavaros küzdötte fel magát addig, hogy funkcionális felnőtt legyen, de így vagy úgy mégis szenved - vagy szenvednek miatta az emberek. És amíg nem tudja hogy mi baja, hát akkor tényleg folyamatosan szar embernek fogja gondolni magát, mert nem képes arra, amire látszólag minden normális felnőtt igen - vagy valahogy bevonzza a többi ADHD-st maga köré, és azt hiszi, hogy ez a normális.

Mindezt nem azért mondtam el, hogy panaszkodjak. Hanem azért, mert ha most tényleg egyre több embernél jelentkeznek a figyelemzavar tünetei, az egy olyan probléma lesz, amit nem lehet megoldani azzal, hogy csak “tedd el a telefont”. Ez nem az emberek jelleméről szól, hanem az agyad fizikai tulajdonságairól, amit nem lehet megműteni, maximum életed végéig kezelni (és az életed jóval rövidebb tőle, mint ahogy azt te elképzeled).

Elképzelhető persze, hogy itt csak annyi történt, hogy sok jól funkcionálió ADHD-s felnőttnél egyszerre durvult be a rendellenesség: ez a cucc traumára súlyosbodik, és gondoljon bárki bármit az elmúlt két évről, a trauma az egy adekvát szó rá, pláne ha szükséged van a kintlétre, a mozgásra.

A rosszabb eset az az, hogy ha az elmúlt két év olyan durva volt, lezárásokkal és megnövekedett képernyő-időkkel, hogy fizikai elváltozásokat okoztak az emberek agyában. Ez azt jelentené, hogy hirtelen nagyon sokan lettek úgy ADHD-sok, hogy nem volt húsz-harminc-negyven évük arra, hogy megtanuljanak ezzel együtt élni.

Én most aránylag normális vagyok, de 17-25 között, amikor még ennyi eszközöm sem volt kezelni magamat… hát azt a lelkiállapotot a legrosszabb ellenségemnek se kívánnám. Pláne nem a körülöttük lévőknek.

Az is lehet, hogy az igazság valahol félúton lesz. Elvégre ezek az appok, amiket használunk, mind úgy vannak összerakva, hogy az azokat legtöbbet használók által mutatott viselkedést minél több embernek tegyék egyszerűvé. Márpedig ha figyelemzavaros vagy, akkor a netes applikációk azok tényleg olyanok, mint egy drogfüggőség, ami folyamatosan tolja az olcsó dopamint. Máshogy mondva: lehet, hogy az algoritmus maga az, ami mindenkit belekényszerít abba, hogy úgy viselkedjen, mint egy figyelemzavaros személy, csak a mellékhatásokról nem tájékoztat.

Vagy az is lehet, hogy egy evolúciós válasz érkezett a doboz fenyegetésére. A bezártságra és az izolációra úgy reagált a testünk, hogy átírta az agyunkat, hogy az okozzon örömöt, ha kimegyünk, ha bajba kerülünk, ha nem tudunk nemet mondani, akár annak az árán is, hogy mindent elfelejtünk, hogy figyelni nem tudunk, és hogy ebben a társadalomban - ami láthatóan minket ki akar iktatni - nem tudunk és nem is akarunk funkcionálni.

Nincs jobb és bal, csak a Doboz