A vallás válsága, a válság vallása

flagellánsokról és okostelefonba sűrített egyházakról

Furcsa helyzetben vagyok: ateistaként bajom van a legtöbb ateistával. Ha tippelnem kéne, akkor az olvasóim nagy része is ateista / agnosztikus, így talán ismerős nektek az a fajta új ateista kritika, ami annyival “nulláza” a kereszténységet (és amúgy a 9/11 iszlamofób hangulatában kapott szárnyra), hogy ki az a hülye, aki a zsidó zombiban hisz.

És hát igen, a keresztények legfőbb hittétele a Krisztus kereszthalála és feltámadása, de a kereszténység, mint kétezer éve létező intézmény, az nem erről szól. Mivel pedig ez a kritika leegyszerűsítő, sőt, célt téveszt, hisz a legfőbb hittételre lő egy szekuláris értelmezési keretből, így képtelen észre venni azt, amikor az össznépi primitív zavarra a vallás feltámad, valamilyen más köntösben.

Márpedig ha nagyjából ugyanolyan oktatást kaptunk, akkor a következő leegyszerűsített sztorival tudjuk lerendezni a vallás történelmét: a római birodalom hanyatlása után a katolikus egyház maradt meg, mint a kontinens fő szervező ereje, a vallások összecsaptak, reformáció, majd felvilágosodás és forradalmak, míg ki nem kecmeregtünk a modern, szekuláris világunkba, ahol minket már a ráció és a tudomány vezérel (csak néha véletlen kiírtunk pár millió embert, aki éppen kézre áll).

Ez a szekuláris verzió. A vallásos verzió az, hogy nagyjából a felvilágosodás óta a vallás (és az emberiség) válságban van, a reformáció óta folyamatos a lejtmenet - ezt ki se fejtem, nagyjából ismerős lehet bárkinek, aki néha mazochizmusból olvas kerkonzi politikai sajtót.

És hát tényleg, a templomok konganak az ürességtől (más kérdés, hogy ezzel a kongással akkor is küzdöttek, amikor az emberek gyakorlatilag bulikázni jártak össze vasárnap, a mise csak az apropó volt), de a lelkek is.

A vallás mint intézmény ugyanis jóval több a központi hittételnél. Közösség egyrészt, nyilván, de ott a templom, katedrális, orgonaszó, éneklés, az ima, a piéta, az ólomüveg és az oltár. Ott a pap meg a rituálé, és ott a halál: a halál a földi élet megmagyarázhatatlan, igazságtalan büntetése, és minden vallás valahogy válasz akar lenni erre a rejtélyre, a válasz pedig a szép és igaz élet koncepciója, többé-kevésbé.

Legalábbis nekem ezt jelenti, nyolc év egyházi gimnázium után. Az heti két hittan, meg heti egy istentisztelet, kötelező konfirmáció. Mennyi mindent tudok ebből a világból, amit már el is felejtettem, hogy tudtam - mégis, a lezárások alatt visszamenni a templomba jobb volt, mint emlékeztem.

Minden héten bűnbocsánat? Haver, hát ezt a kifejezést kiírtottuk a nyelvből, pedig a legszebb és legnehezebb erények egyike. Ha evangélikusként nézem a világunkat, akkor egy csomó szomorú flagellánst látok, űrrel a lelkükben. Lehet, hogy a Krisztus nem tölti ki azt az űrt, de az űr ugye vákuum, valamit be fog szívni magába. Bármit.

S mivel a vallás első sorban nem a hittétel (az csak következmény), hanem pap meg templom meg rituálé és közösség, így nekem enyhén gyanús a szekuláris mennybemenetel története, miszerint az ilyen primitív dolgokat magunk mögött hagytuk volna miután úgy felvilágosodtunk, mint a kurvaélet.

Ugyanis a modern életünk is nagyon épít ezekre az eszközökre, még ha minden vallásos eredetét tagadni is próbálja. Az összes nacionalizmus kvázi egy paródiája a vallásnak, a nemzeti ünnepek rituáléival, a pátosszal és a nemzeti panteonokkal, zarándok-helyeivel és énekeivel.

De a szekuláris megoldások, mint az iskola-házasságkötés, közte katonaság is ugyanígy ritualizáltak. Sőt: a bürokrácia by design embert lekicsinyítő, megkülönböztetett (szent) helyeivel, autoritásaival és nehezen kibogozható nyelvezetével, aminek kibogozásához egy speciális kaszt, egy papi réteg kell: jogászok, politikusok, újságírók, szakértők.

A hatalom lényege a miszticizmus mesterséges gerjesztése.

Tehát képzeld bele magad az én helyzetembe. Nekem az egész gyerekkorom ilyen környezetben telt, és olyan 17 éves koromra lettem ateista, amikor kezdtem átlátni, hogy ez marhára nem a Krisztusról szól. Ironikus módon a legfőbb hittételt ateistaként is próbálom tartani, és nem tudok másként lenni. A jók örökké élnek, a halál pedig olyan igazságtalanság, amivel született kötelességünk megküzdeni és szembe nézni.

És akkor jön 2020, és a halál réme beköszönt mindenki zsebébe. Az emberek hirtelenjében összehangolódnak: vallásos rítusok terjednek el a kézmosástól a maszkviselésig. A szakértők elmondják, hogy a biztos halál csak a jó viselkedéssel kerülhető el, és az oltással az igazi hívők megigazulnak. Aki nem igaz, annak megvetés és számkivetettség jut osztályrészül: a leprás is azért leprás, mert hitvány. Amit tudunk a vírusról és az immunrendszerről, miszerint hogy az előbbi egy élő organizmus saját fertőzési logikával, azt felváltja az, hogy a fertőzöttséget erkölcsi hiánynak tekintjük. (Ha ugyanezt visszavetítenénk az influenzára, úgy mindannyian népírtók lennénk.)

Innen nézve az orvosi fehér köpeny bizony egy reverenda, az okostelefon pedig csak egy technológiai upgrade-n átment ólomüveg. A napi számok figyelése pedig egy posztmodernre fazonírozott kálvária-történet, olyan átéléssel, amire a középkori katolikus egyház az inkvizíciót lecserélte volna.

A szomorú pedig tudod, hogy mi? Hogy ennek semmi köze a vírushoz. Szerintem az van, hogy a tömegkommunikáció elért egy olyan fázist, hogy az okostelefon az új templom, a rajta futó appok meg az új egyház. A függők az új hívők: kánon vagy hittétel pedig nem kell, mert az akár hetente frissülhet, mint egy szoftver új verziója.

Vissza lettünk tolva a középkorba. De már a huszadik század is megmutatta, hogy maximum fél kézzel csüngünk a jövőn: sosem jöttünk ki egészen belőle, mert ez is a természetünk része.

Krisztust is ezért szögelték föl egy keresztre. Mert elmondta, hogy ilyenek vagyunk, és radikális javaslatai voltak arról, hogy hogyan is lehetnénk jobbak.

Ez pedig igaz akkor is, ha létezett, és akkor is, ha nem.