Sikerült végre megfogalmaznom, hogy mit jelent a jövőkór-állapot. A jövőkór az a felismerés, hogy a modern, digitális technológiák környezetkárosítóak, mint minden ipari gyártástechnika. A probléma az, hogy ebben az esetben a kizsákmányolt és károsított környezet az az emberi psziché (vagy lélek, kinek hogy). A jelenségről azért nehéz beszélni, mert mindannyian érintettek vagyunk közvetve vagy közvetlenül, és a betegség-érzet mellé most keressük a kapaszkodókat, amivel a tüneteinken túl a helyzetünket leírhatjuk. Nincs külső pontunk, ahonnan megfigyelhetjük a jelenséget: sőt, nehéz elkülöníteni azt is, hogy hol végződünk mi, és hogy hol kezdődik a jelenség.
Ez a jövőkór.
A mai témánk pedig a nárcizmus.
Közhely, hogy egy nárcisztikus kultúrában élünk. A közélet, a szórakoztatóipar, a politika telis tele vannak nárcisztikus figurákkal, akik láthatóan el vannak telve maguktól, és szüntelen szereplési vágyuk állandóan a képernyőre repíti őket. Mindenki influencer akar lenni, és a népi bölcselet úgy tartja, hogy akik ennyire szeretik nézegetni magukat, vagy ennyire fontosnak érzik, hogy az életük minden részletét megosszák magukról, azok bizony nárcisztikusak. A hétköznapi életben is találkozhatunk ilyen alakokkal, hisz a nárcisztikus törtetők felülreprezentáltak a vezető pozíciókban, de sok ember családjába is jut belőlük bőven.
Azonban a közkeletű vélekedés a nárcizmusról - miszerint az az önimádatról szólna - téves. Ha igaz lenne, akkor nem születne meg ez a cikk, hiszen a technológia-kritikánkat letudhatnánk annyival, hogy sikerült eszközt adni egy csomó nárcisztikus ember kezébe, akik így még hatékonyabban tudnak maguknak figyelmet kiharcolni.
Vegyük például Árpa Attilát, aki saját bevallása szerint is nárcisztikus szociopata, és most a legnagyobb kereskedelmi tévén megy főműsoridőben, mint főszereplő. Az ekézését meghagynám Puzsér Róbertnek, de legyen elég annyi, hogy a klinikum úgy kezeli a nárcisztikus szociopatát, hogy rázárja a sárgaház ajtaját addig, ameddig a társadalommal összeegyeztethető lesz a viselkedése. A profitorientált médiavállalkozások korában azonban az ilyen karakterek sok figyelmet és így sok pénzt hoznak a konyhára, ergo semmi aggály nem merül fel abban, hogy az ilyen emberek viselkedését bátorítsuk, kihasználjuk, és perverz örömforrásként vagy követendő példaként felkínáljuk.
A köznyelvi nárcizmussal szemben a nárcisztikus személyiségzavar nem az önimádatról szól. Majd minden embernek vannak nárcisztikus hajlamai. Ez alatt azt értjük, hogy az ember a saját képességeit vagy fontosságát illetően tévedésben van. Az egészséges önbizalom, önismeret és racionális helyzetértékelés az, ami a természetes nárcisztikus hajlamainkat tompítják.
A nárcisztikus személyiségzavar lényege, hogy híján van ezeknek a képességeknek, mert azok sosem alakultak ki. Leegyszerűsítve: a nárcisztikus ember természetes "énje" hiányzik, mert nem fejlődött ki valamiféle gyerekkori trauma vagy nevelési hiányosság hatására (jellemző, hogy nárcisztikus vagy bipoláris szülők gyerekei maguk is nárcisztikusak vagy bipolárisak lesznek). Amit helyette látunk, az a nárcisztikus személy hamis énje, a Maszk, amit azért fejlesztett ki, hogy megvédje magát - no nem a világtól, hanem attól, hogy olyan érzéseket kelljen átélnie, amelyeket nem tanult meg kezelni.
A szó eredete Narkisszosz mítoszából ered. A közkeletű félreértés is a mítoszból származik: Narkisszosz beleszeretett a saját tükörképébe, ezért elsorvadt. Adja magát a magyarázat, hogy a nárcisztikus ember szerelmes saját magába. De nem tudjuk, hogy Narkisszosz mit gondolt saját magáról - pontosabban sejthetjük. Ekhó szerelmes volt belé, és visszamondta minden szavát, de Narkisszosz elhajtotta őt is, pedig a nimfa tökéletesebb tükör volt a tükörnél.
Nem, Narkisszosz nem volt szerelmes önmagába - fel se ismerte a tükörképét. A nárcisztikus emberek sem szeretik magukat - elvégre nincs ott az az én, amit szerethetnének. De az "igazi én" nélkül az embernek nem alakul ki a saját mércéje, amivel az elégedettségét és a boldogságát mérhetné. A hamis én örökké külső megerősítésre szorul, dícséretre, ámulatra, rajongásra: a nárcisztikus ember viszonyai sokszor sekélyesek, mert az ilyen ember csak utánpótlást keres, muníciót, amivel külső megerősítést nyerhet.
Külső megerősítés, figyelem hiányában Narkisszosz megsemmisül. Pontosabban a hamis én tűnik el - de a nárcisztikus ember számára ez egyenértékű a halállal. Ezért jellemző az is, hogy a legkisebb kritikára is az ilyen ember sértődötten visszatámad, mert fenyegetésként éli azt meg.
(Ez egyébként az oka annak is, hogy ez a legnehezebben gyógyítható zavarok egyike: nagyon kevés nárcisztikus ismeri be valaha is, hogy bármiféle baja lenne, annyira összefonódott a zavara, a traumája azzal, amit önmagáról, mint személyről gondol vagy amit a személyiségének vél.)
Hosszú bevezetőnk után vegyünk hát egy pillantást a digitális környezetünkre. A digitális kultúrában való részvétel azzal kezdődik, hogy létrehozunk egy hamis ént - egy profilt - amit aztán úgy farigcsálunk, hogy az adott platform által kívanatosnak vélt képet kialakítsuk magunkról. Az aktivitás innentől egy játék - osszunk meg magunkról valamit, ami elég embernek tetszik (vagy elég ember figyelmét nyeri el). Tegyük ezt rendszeresen, és előbb a platform, majd a tágabb nyilvánosság mind nagyobb és nagyobb figyelemmel jutalmaz minket, miközben elkezdünk tőle függeni is: hiszen ha leállunk, akkor kimaradunk, sőt, a gép még meg is büntet azzal, hogy az elérésünket (és az elérhető visszajelzéseket) lecsökkenti.
Aki ebben a múfajban sikeres akar lenni, az ha nem is volt nárcisztikus eleve, akkor az elvárt viselkedés tekintetében biztosan azzá válik. És a nagy figyelem az bizony hatalmas egotrip, pláne ebben a nyilvánosságban, ami csak a szélsőséges visszajelzéseket hangosítja ki, legyenek azok pozitívak vagy negatívak. Rá lehet csavarodni, ha az ember saját magát látja viszont a TV-ben vagy a sajtóban rendszeresen.
A rendszer működésének a lényege mégsem a rivaldafény. Nem mindenki vesz részt öldökölve a figyelemért folytatott nárcisztikus deathmatchben. Vagy hát nem ugyanúgy: a nárcizmusban a figyelemigény már csak következmény, a hamis én hamis vágya. A lényeg az igazi én kifejletlensége.
Nem hangzik nagy dolognak, hogy valaki népszerű az interneten, legyen az annak akármilyen eldugott szeglete. De ha hozzávesszük, hogy a valódi életünk milyen, hogy mennyire kiszolgáltatottak, hatalom nélküliek vagyunk, ahogy sodródunk a sivár hétköznapjainkban a munka, fogyasztás és magánélet között. Hogy a megélt életünk mindennapi küzdelmeit és eredményeit soha nem látjuk viszont a kultúránkban. Amit a kultúra rajtunk követel, az egy olyan eszményi kép mindenből, ami elképzelhető, ami a megélhető mindennapi életben elérhetetlen.
A nárcisztikus ember hamis énje és igazi énje között jellemzően grandiózus fantáziák lebegnek, hogy mi minden lehetne, és mi mindent tehetne, ha a galád világ végre megértené, elfogadná, vagy nem tartaná vissza.
Ha a digitális kultúránk nem is tesz mindenkit nárcisztikussá, de összességében pont úgy néz ki, mint egy rakat grandiózus fantázia.
Van ennek a világnak egy előképe: a szubkultúrákban és az éjszakákban tobzódtak a nagy "legendák", az álneves vagy beceneves emberek. Ezek jellemzően olyan színterek voltak, ahol a figyelemért és a státuszért komoly és kicsinyes játszmák zajlottak és zajlanak ma is (sőt). Amit a nagy maszkabál eltakart, az a mögötte meghúzódó sivár sorsok és szerény képességek sokasága: minden színtér egyfajta menekvés a felismerés elől, hogy senkik vagyunk, akik itt lehetnek valakik.
A kérdés pedig nem az, hogy a hajlamból mikor lesz patológia. A kérdés az, hogy ha mindannyian olyan viselkedésekre vagyunk kényszerítve, amelyek egy patológikus állapot tünetegyüttesei, akkor hová tűnünk mi? Vagy marad-e egyáltalán valami a maszkjaink mögött, ami még emberinek mondható?
Hehe!
Az van, legyen.
válaszolok a kérdésedre!!
hogy a hajlamból mikor lesz patológia:
akkor amikor az ilyen emberek akikről írsz a cikkedben, ezekől a dolgokról lemond.
Értsd meg , hogy nekünk "nárcisztikusoknak" nincs is más megoldásunk.
Ha lemondanánk ezekről a vágyainkról, akkor lenne patológia. Hidd el kérlek! :]
Szembenézni azzal hogy mire vágyom, munkálkodni rajta, és beteljesíteni,
Ez.
Érted? Alapból ezért élünk, és halunk!
A társadalmunk rendkívül mérgező. Sok emberen látom, magamat is beleértve, hogy mi minden lehetne, és mi mindent tehetne, ha a galád világ végre megértené, elfogadná, vagy nem tartaná vissza.